84. Porszem

Szükséges, hogy a lélek elismerje és fölismerje kicsoda Nálam nélkül valójában. Kell, hogy önmagát megvesse, jelenlétemben éppúgy, mint mások előtt. Nem szabad megengednie a gondolatot, hogy ő valami, vagy valaki, mert abban a pillanatban, hogy ezt teszi, Tőlem eltávolodik és kegyelmet veszít. Ha a lélek őszintén elismeri nyomorúságát és gyarlóságát és mellét verve könyörög megbocsátásért - igen, amikor örül annak, hogy ő semmi, akkor átérzi, hogy nem is méltó semmire, s így nem csodálkozik gyarlósága miatt és nem keseredik el. Ha megintem, nem sértődik meg, hanem őszintén elismeri, hogy hibázott, s tudja, hogy az életszentség nem az elbukástól való mentességben, hanem a fölkelés akarásából áll. Ezért, ha semmiségének tudatában egészen rám bízza sorsát; nyomorúságában bizalommal és szeretettel tekint Felém, Reám. nem csupán azért, hogy Tőlem kegyelmi adományokat kapjon, hanem, hogy nekem elégtételt nyújtson és megvígasztaljon elkövetett gyarlóságai miatt. Nagy alázatosságában önmagát inkább tartja méltónak az elvettetésre, mint a kegyelemre. Ezáltal akaratlanul is aranyláncot kovácsol, amely által a mélységekből égi magasságokba, az Isten közelébe jut, s engem ugyanakkor arra késztet, hogy leszálljak hozzá és szívében fölállítsam trónusomat.<<