4. Az elódázott halál

Harminchárom éves koromban elöljáróim Belgiumba rendeltek. Ottani zárdánkban nagy szükség volt jól dolgozó, fizikai munkát végző nővérekre. Bár gyenge voltam és sokat betegeskedtem, nagyon szerettem dolgozni, bármilyen munkát elvállaltam. Meszeltem, sikáltam, vécét és ólat takarítottam, mostam, mosogattam, szenet hordtam stb.; ha pedig volt egy kis szabadidőm, nagyon szívesen olvasgattam. Csont és bőr lettem, annyira hajtottam magam. Elöljáróim úgy látták, hogy már nincs sok időm hátra; Pozsonyi rendházunkat is értesítették, hogy emberi számítás szerint hamarosan meghalok. Egy éjszaka így szólt hozzám az Úr: »Azt kérted tőlem, hogy Hozzám hasonló akarsz lenni, harminchárom éves korodban vigyelek magamhoz, nos, itt van az óra; szólítalak téged. Ha azonban mégis vállalnád a további szenvedést a lelkek megmentéséért, itt a földön, akkor meghosszabbítom földi életedet.« S Jézusom ekkor megígérte, megengedi, hogy a halhatatlan lelkekért szenvedjek még tovább a földön. Azt válaszoltam, hogy nagyon sokat akarok szenvedni, és sok lelket megmenteni a kárhozattól. Kértem Jézust: »Add meg nekem a kegyelmet, hogy öregkoromig vezekelhessek itt a földön, és ha meghalok, segíthessem a lelkeket a mennyország felé, a világ végezetéig. Add meg nekem, hogy ezer és ezer földi elhagyott tabernákulum előtt imádhassalak, amig Te a legutolsó Szentostyában itt leszel a földön.« Jézus megigérte nekem, majd így folytatta: »És mit kérnél tőlem, amikor te is 33 éves vagy?« - Mit tudnál még nekem adni, amikor már egészen odaadtad magadat? - Önmagamnál többet valóban senki sem kaphat Tőlem, de kérj valamit, kimeríthetetlen kegyelmem kútja.« - Jézusom, arra kérlek, hogy a Te emberek között töltött 33 éved tiszteletére, adjál nekünk 33 ajándékot. - »Ajándékomat Szeplőtelen Édesanyám tiszteletéhez fűzöm. Ezen ígéretek valóra válnak mindazokban, akik tiszta szívvel, őszinte szándékkal, és buzgó szeretettel 9 egymást követő első szombaton engesztelik az Ő Szeplőtelen Szívét.«