3. A titokzatos hölgy

Elcsentem a Szentírást, és olvasgatni kezdtem. Két gondolat ragadott meg: »Ne ítélj, hogy ne ítéltessél-<, és: »Amit egynek a legkisebbek közül tesztek, Nekem teszitek.« 14 éves koromban ferences harmadrendi fogadalmat tettem, s 15 éves koromban az is világossá vált előttem, hogy nem akarok férjhez menni. Mindig csak Jézus vonzott, akivel nemegyszer találkoztam is. Belső látással ekkor már királyokat és koldusokat láttam magam körül. Néztem az egyiket nagy hatalmában, de múlandó pompájában is; néztem a másikat igazságvágyé szegénységében, de ugyanolyan múlandóságában. Kinek adjam hát szeretetemet? Annak, aki mindig él, s mindenkor örvendezik szeretetemnek. Nyolc testvérem közül már csak én élek, és egy öcsém. Stefánia húgom - aki szintén apáca lett, és már meghalt -, még otthon, a családi házban, sokat segített nekem. Vasárnaponként édesanyám megengedte, hogy az ünnepi ebéd után mi, lányok, felváltva mosogassunk el, és tegyük rendbe a konyhát. Stefike engem mindig imádkozni küldött, mert soha sem ellenkeztem vele, és látta, mennyire szeretek csendben elvonulni. Egyik nyáron, alkonyat felé, a padláslétra legalsó fokán ültem. Néztem a gyönyörűséges eget; lelkem, mintha elszállt volna. Egyszer csak kinyílott házunk kiskapúja. Egy asszony lépett be. Leugrottam a létráról, elibe siettem; szép volt, s valami túlvilág imádságos boldogság sugárzott belőle. »Talán ez lesz a ház, ahol engem befogadnak« - szólt az is meretlen. »Eddig, ahová csak bementem, mindig elutasítottak; 'nincs hely', máshol indoklás nélkül tessékeltek tovább. Ezen a soron kezdtem el, egy házat sem hagytam ki, egészen a mezőn át, a nagy hídig.« Néztem a hölgy arcát, és láttam, imádságos lélek és szereti az Istent. »Szeretem a jólelkű embereket« - szólalt meg ismét. »Ugye helyet adnak itt?« Igennel feleltem, majd beszaladtam édesanyámhoz. Sietve leírtam neki a vendéget: nagyon szép hölgy; másként öltözik, mint mi; szoknyája sötét, bokáig ér; hozzánk térne be, ha itt befogadnánk éjszakára; nem kér ágyat sem, elég neki egy szék, vagy egy imazsámoly. Szaladtam apámhoz is. Ő szigorú ember volt; »Ki ez a szálláskérő?« - kérdezte; neki ís leírtam az asszony külsejét, közben féltem, hogy elküldi. Édesapám végül beleegyezett: »Nézd, Marikám« - mondta -, »valahogyan majd csak elhelyezkedik ez a váratlan vendég; nincs sok helyünk, de azért maradjon.« Mivel az esték hűvösek voltak, befűtöttünk. A hölgy egy konyhaszékre ült, én mellé a földre. A mennyországról kezdett beszélni; csak szívtam magamba szavait és repestem a boldogságtól. Megkérdeztem, enne-e vacsorát, de elutasította. Csak egy kevés teát kért, meg kenyeret. Vacsora közben titokzatos dolgokról beszélt nekem; a szentek tudományáról, Szent Ferencről. Én is megszólaltam: »Nagyon szeretnék a jó Istennek szolgálni. Apáca szeretnék lenni« - mondtam a hölgynek. »Az leszel« - válaszolta, magabiztosan csengtek szavai. »Honnét tetszett jönni?« - kérdeztem. »Bécsből - egy zárdából.« »Igen?« - kérdeztem örvendezve. »Tessék engem is elvinni oda, nem baj, ha fiatal vagyok.« »Ahová most megyek, oda nem vihetlek. Majd később« - hangzott a válasz. Úrangyalára szólt a harang. A hölgy összetette kezét, imába merült. Lénye átalakult. Fenséget, oly égi szépséget sugárzott, alakja fénylett. Megijedtem, akkor már tudtam, a Szűzanya Ő. Ez benső megvilágosítás volt. Éjszakai pihenőre került sor, s szégyenkezve kellett megmondanom a hölgynek, hogy nem tudunk részére külön fekvőhelyet adni. Szüleim átmennek a másik szobába, neki mellém kellene feküdnie. Beleegyezett. »Elférünk« - mondotta. Szívem remegett az örömtől, soványka voltam. Kértem, vegye le a kendőjét. »Nem fontos« - mosolygott, de kérésemre levette. Gyönyörű haja fátyolként hullott alá, egészen a földig. Középen volt ketté választva. Apámhoz szaladtam: »Kicsit félek, de olyan szépeket mond. És olyan gyönyörű a haja, sűrű, nehéz, mintha vízesés volna. Megkértem, aludjon velem.« »Rád bízom, Marikám« - válaszolta apám. »Ha nem akar lefeküdni, maradjon ülve a hokedlin. Én nem fogok aludni, a padra dőlök le, a másik szobában, hogyha valami történne, a közeletekben legyek.« Visszamentem a hölgyhöz. Mindketten ruhástól, félig ülve dőltünk le az ágyra. Egész éjszaka a mennyországról mesélt. Azt mondta, én is oda jutok. Szüleim is. Nem tudtam aludni a hallottak izgalmas szépségétől. Mondtam neki, reggel misére megyek. Azt válaszolta, ő is velem tart. A misén mozdulni sem mertem mellette. Együtt mentünk áldozni. A mise végén egy ministráns szaladt hozzám, a plébános úr hivat, mondta. Azt válaszoltam, azonnal megyek, csak kikísérem vendégemet a falu széléig. A hölgy Stomfa irányába indult. Kérdeztem, oda talál-e? Elmagyaráztam az utat: »Először a hegynek tetszik menni, azután lefele, két-három percen át, onnan már látni a házakat.« Megköszönte a szállást. A búcsúnál mégegyszer elmondtam szívem nagy vágyát: »Tetszik tudni, apáca szeretnék lenni.« »Dicsértessék a Jézus Krisztus« .,- válaszolta. Két lépést mentem, majd visszanéztem, hogy még egyszer lássam, mert nehéz volt elszakadnom tőle. Legnagyobb meglepetésemre nem volt már sehol. Sem égen, sem földön. »Talán még az Úr Jézus sem érné utol« - gondoltam gyermekfejjel. A plébános atya már nagyon várt. »Ki volt ez az asszony Marikám? Nem volt földi lény.« - »A hölgy azt mondta, ha sokat imádkozom, elérem szívem vágyát, és apáca leszek.« A plébános úr elgondolkozott. »Alig mertem megáldoztatni« - mondta »mert amikor a Szentostyát felé nyújtottam, fénylett az arca és fény áradt a szájából is. Az Ostya kirepült a kezemből. Megáldozott ebben a fényben. Féltem a rendkívüli jelenségtől, s láttam, hogy ebben az asszonyban semmi földi nincs, ez a lény maga a dicsőséges Túlvilág. Még a sekrestyében is remegtem.«