2. A kórus és a kötényke

Hatévesen voltam elsőáldozó. Ez az esztendő egy nagy örömet és egy nagy bánatot hozott nekem. A bánat oka: kántorunk énekkart szervezett, de nem lehettem énekkari tag, mivel sem hallásom, sem énekhangom nem volt. Az elsőáldozás előtti napokban a kántor mégis ezt mondta »holnap gyere fel te is a kórusra, Marika!« Nagyon boldog lettem, pontosan megjelentem a próbán. Két ének után így szólt: »Eridj le a kórusról, Marika, hamisan énekelsz!« Borzasztóan sírtam. Édesanyám azonban szeretettel elmagyarázta, hogy az elsőáldozáskor az én énekem az imádság lesz. Hófehér ruhában, csipkés köténykében járultunk a szentáldozáshoz. Ezen a napon keresztanyám .vendége voltam. Fia, Janó siketnéma volt. Egy kosár frissen szedett cseresznyével kínált meg. A cseresznyét megettem és akkor vettem észre, hogy a köténykém piros lett tőle. Nagyon sírtam és ..elmondtam Keresztanyámnak. Ö azt mondta: »Ne sirj, Marikám! Ha végeztem a főzéssel, én kitisztítom a kötényedet.« Én a kezemben tartottam továbbra is a piciny köténykét. Ebéd előtt egyszer csak bejött keresztanyám a konyhából és kérte a köténykét. Ekkor leeresztettem azt. Keresztanyám erre hangosan azt mondta: »Marikám! Hófehér a te köténykéd, "nincs azon mit mosni!" - Ekkor és ezután is mindig tudtam, hogy Jézus, Aki a Szentáldozásban hozzám jött és velem van, kitisztította, eltüntette a foltokat az én kis köténykémről.