5. A nyelvek adománya

A negyvenes években, az egyik vidéki rendházban a főnöknő kéretett, és megbízott azzal, hogy még aznap délután tartsak előadást, az ország minden részéből egybegyűlt körülbelül 150 nővér előtt, mivel baj van a hivatások körül: egyre többen jelentik be, hogy el kívánják hagyni a rendházat, és férjhez akarnak menni. Nagyon megrémültem. Kértem, hogy tekintsen el ettől. A nővérek között sok a tanítónő, tánárnő, diplomás és művelt ember, hogyan is szólhatnék én hozzájuk, én, az iskolázatlan? Sohasem beszéltem még nyilvánosság előtt: zavaromban egyetlen épkézláb mondatot sem tudnék megfogalmazni. Hasztalan tiltakoztam. A főnöknő ekkor az engedelmesség nevében megparancsolta, hogy tartsam meg az előadást. Ez ellen már nem szólhattam. Csak arra kértem, adjon némi gondolkozási időt, mert az Úr Jézussal szeretném megbeszélni ezt a keserves vállalkozást. Mondtam neki, hogy koldus és semmi vagyok, nem tudom végrehajtani az utasítást, hacsak Tőle, nem kapok kegyelmet. Hallottam Jézus erősített szavát: »Ne félj, nem neked kell beszélned. Én téged csak eszközül használlak, a nővérekhez Én fogok szólani, rajtad keresztül; szükségem van valakire, aki szívét és lelkét egészen odaadja Nekem.« Bármennyire gyönyörűséges és megnyugtató volt Jézust hallani, tovább ellenkeztem. Azt mondtam, szívesen végezném a legpiszkosabb munkákat, csak szónokolnom ne kelljen. Jézus ismét megszólalt: »Mondom neked, ne félj; majd Én beszélek. Tudasd a fönöknőanyával, hogy kész vagy megtartani az előadást.« Ráhagyatkoztam Jézusomra, s a kijelölt időpontban megérkeztem a kápolnába. Átvillant agyamon, hogy a tanult emberek jegyzetet készítenek, én meg a levegőből szólok. Még egyszer a tabernákulumra tekintettem és ekkor valami túlvilági boldogság töltött el. Ismét hangzott a bíztatás: » Te csak eszköz vagy, Én fogok beszélni!« Leültem az asztalhoz. Senkire se mertem nézni, csak beszéltem. Hangszer voltam Jézusom kezében, talán hegedű; minden hang, minden szó, minden futam időben érkezett a lelkembe. Jézus hangja volt minden. A kolostori kicsiny kápolna égő erdővé változott; minden fény volt és tűz. Edénnyé változtam, amelynek italából elsőként én kortyolhattam. Én lettem az első hallgató és figyelő, tanítvány voltam, mint az apostolok a hegyi beszédnél. Tudtam, egészen biztosan érzékeltem, hogy valaki beszél bennem; olyan dolgokról ejtettem szót, amelyek korábban még csak fel sem merültek bennem. Miről beszélt Jézus? Szavainak aranya ma is ragyog lelkemben. A szerzetesi életről szólott, a kilépésekről, a férjhezmenetelről, a zúgolódásokról, az elégedetlenségről és engedetlenségről, az előljárókkal szemben megnyilvánuló tiszteletlenségről, amit ma kontesztálásnak mondanak. Szólt a szinte minden kolostorban tapasztalható felbomlási folyamatokról. Annyira elteltem leírhatatlan boldogsággal, hogy hangomat sem észleltem, azt sem éreztem, hogy ajkaim mozognak; Jézus nem is beszélt, Jézus valami gyönyörű muzsikát árasztott szét a kápolnában, s mi mindnyájan Vele énekeltünk; a bibliai szüzesség, az evangéliumi szegénység és engedelmesség szelleme, öröme töltött be mindent es mindenkit. Jézus szószéke fölém magasodott, én teljesen eltűntem. Két óra hosszat tartott. Egy pillanatra sem csuktam be a számat. Túlvilági kegyelmekkel teltem el én is, s magam sem tudom, hogyan is fejeztem be. Az előadás után siettem eltűnni, szaladtam fel a lépcsőn, a szobámig. A nővérek így is utolértek, s nem győztek álmélkodni a hallottakon. Amikor végre egyedül maradtam, a por és hamu Natalia nővérhez maga Lucia tartományi főnökanya lépett be. Elmondotta, hogy sokan, akik korábban el akartak távozni a szerzet kötelékéből, ígéretet tettek, hogy hűek maradnak szerzetesi fogadalmukhoz. >>Ugye, Natália nővér, nem hiába ragaszkodtam ahhoz, hogy szóljon az eltávozni akarókhoz« - mondta. Arra hivatkoztam, hogy maga Jézus beszélt, nem én, hogy magam is sokat tanultam, mert Jézus szava harangozott bennem, én csak az Ő Isteni harangzúgását hallottam, s hogy Jézus most is azt mondja: >>Az Én kegyelmem éltet benneteket, az Én irgalmam él szívetekben.« Én csak az Ő gondolatainak fényében ültem az asztalkánál, és ami világított, az Jézus fénye volt.