11. Állatok eledele

Egy alkalommal azt mondottam Jézusnak: "Nincsen a világon semmi, amit meg ne adnék Neked.« Ő ezt kérdezte: "Mindenre képes volnál?« »Igen, csak örömödre szolgáljon« - feleltem. Néhány nap múltán, egy szentséglátogatáskor hallottam Jézus szavait: "Hajlandó volnál sertés, vagy más állatok moslékát is megenni?« Másodszor is meghallva Jézus hangját, nem tudtam, élő vagyok-e, vagy holt. Diadal, boldogság töltötte el a szívemet. Talán a mennyei boldogság érintett. Hogy nem haltam bele Jézus közvetlenségébe. talán annak .köszönhetem, hogy földi természetességében, s nem megdicsőűlt ragyogásával érintette értelmemet. Szívemben igy is földre estem, mint három tanítványa, mikor az Üdvözitő színében elváltozott. Igy válaszoltam: "Teérted, Jézus, megteszem, megteszem.« Jézus így folytatta: "Akkor most indulj főnökanyádhoz, és mondd meg neki, hogy ma, az Én kívánságomra, nem kérsz ebédet. Egyben kérd hozzájárulását ahhoz, hogy amikor a sertéseket gondozó nővér a moslékot vödrökbe önti, egy edénnyel te is vehess az állatok eledeléből. Amit kimerítettél, az lesz az ebéded.« Az ebéd nem írható le; az étel nem volt sós, nem volt édes, nem volt keserű, nem volt fűszerezetlen. Egyáltalán, nem tudtam megállapítani, hogy amit magamhoz veszek ízlik, vagy nem ízlik. Nem néztem a tányéromba, hogy sok vagy kevés van-e előttem. Nem gondoltam arra sem, hogy jóllakom-e, vagy sem. Az a tény, hogy fenntartás és gondolkodás nélkül követhetem az én Jézusom parancsát, egy földöntúli elragadtatott állapotba emelt.