1944-ben mondta nekem az Úr: »Akarom, hogy közöljék a Szentatyával, vonja vissza a pénteki hústilalom szabályának enyhítését, mivel az enyhítés miatt sok pap megbánt Engem. Az enyhítéssel nincs felmentve az önmegtagadás alól sem az emberiség, sem a Nekem szentelt lelkek serege. Egyházamnak tudnia kell, hogy amilyen mértékben süllyed az Egyházban az önmegtagadás szelleme, oly mértékben süllyed a világ a bűnbe és a kárhozatba." Nagyon szomorú volt látnom a bűnöket, és következményeit.
Egy szentáldozás után az Úr megmutatta nekem, hogyan zuhan egyre mélyebben a bűnbe a papi lélek, az önmegtagadás hiánya miatt. Egy papot láttam, dúsan megterített asztalnál. Az Úr azt súgta neki, ne vegye magához jóllakottsága után az ínyencfalatot, amelyért nyúlni készült. Ő egy ideig gondolkozott, azután ellenállt a sugallatnak, azzal a megjegyzéssel: »Mire jó az önmegtagadás?« A kegyelem elvetése után a pap mind mélyebbre süllyedt. Következett a restség, a lelki lanyhaság; gondolataival egyre jobban a test és a világ felé fordult, és szemein át utat engedett a bűnnek. Majd jött a súlyos vétek, kételkedés az Oltáriszentségben is. Szentségtörő módon áldozott. Végül elhagyta hivatását, istentagadó lett, ment a kárhozat sötét útján.
Jézus különösen amiatt szenvedett, hogy a pap hosszú ideig, méltatlanul mutatta be a szentmisét. Ezekre vonatkozóan azt mondta: »Lányom, sajnos, sokan vannak szolgáim között ehhez hasonlók. Ilyen mélyre süllyednek azok, akik a kegyelmet elvetik.«
Megmutatta fájdalmát, amit olyankor szenved el, amikor ilyen pap szavára kénytelen leszállnia az oltárra, és engednie, hogy Őt, megérintse és magához vegye. Láttam amikor a pap az oltárhoz közeledett, Jézus elfordult tőle, leborult Mennyei Atyja előtt, és Őt kérlelte: »Atyám, ha lehetséges, ments föl azon kötelességem alól, hogy ennek a papnak a szavára kénytelen legyek megjelenni az oltáron.« A Mennyei Atya lehajolt Fiához, és vigasztalta: »Fiam, tarts ki: gondolj a hívő lelkekre, akik mit sem tudnak a pap bűneiről, és őszinte buzgalommal járulnak hozzá.«
Az Úr azért mutatta meg nekem mindezt, hogy sejtelmem legyen arról, mi megy végbe Jézus lelkében egy ilyen szentmisén. Azt is mondta nekem: »Ha lenne valami, amit tetteim közül meg kellene bánnom, hát ez volna az: hogy a papságot olyanokra ruháztam, akik méltatlannak bizonyultak. Szomorú, hogy a szerzetesnővérek között is vannak hasonlóan vétkes lelkek. Jaj az ilyeneknek, ha haláluk órájáig meg nem térnek, mert rettenetes látni az ilyen lelkek Örök sorsát!«
Más alkalommal- hogy engem megvígasztaljon-, megmutatta, milyen örömmel, ujjongva száll le az oltárra, amikor egy tisztalelkű pap szólítja, amikor az Atya dicsőségére és a lelkek üdvösségére újul meg a kersztáldozat. Az ilyen szentéletű papokra vonatkozóan mondta nekem az Üdvözítő: >>Ők az Én Örömöm, büszkeségem, vígasztalásom és reménységem. Részben őmiattuk váltottam meg a világot.<<
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése